Fény – törés – játék…
Ha játék, hát játsszunk el a gondolattal. De milyen
gondolattal? Talán a fény a gondolat? Olyan gyorsan halad át egy gondolat az
idegpályákon, mint a fény? És miért törik meg? Talán ha megakad, talán olyankor
jövünk rá, hogy mégsem az a jó gondolat, hanem egy másik?
Nézem a tájat és eszembe jut egy eset, amikor ez volt.
Amikor hirtelen akartam valakinek valamit közölni. Elkezdtem a mondatot, aztán
megbicsaklott a hangom. Mert közben rájöttem, hogy azt nem szabad mondanom,
talán megvilágította azt a kis részemet, ahol éppen átsuhantak volna a szavak
valami kis fény? Talán egy fénytörés? Talán így játszik velünk Valaki,
Odafentről?
Ahogy a tihanyi belső tó és a Balaton között is játékosan
esik le a fénycsóva, világít meg mindent, amit ér, amit nem tud eltakarni előle
semmi domb, semmi fa? Így alkotva meg a fény színének ezernyi árnyalatát. Mert
az a fény színe. Nem egyszerűen sárga, vagy fehér, hanem fény- szín. Ragyogó,
élénk, szemkápráztató. Annyira, hogy nem is tudja akármi megállítani. A
felhőkön például átsuhan, az alján törik ki, csak annyit tud elérni a fehér ködréteg,
hogy szétszórja ezer kis csóvába, de így még több helyet meg tud világítani.
És ez a fény nemcsak felvilágosít részeket, mint a tóban a
víz vagy a fű, hanem el is indít valamit. Elkezd jobban nőni a fű, zöldebb
lesz, a széllel karöltve pedig meg is borzolja a tó vizét. Olyan hirtelen csap
le az ezernyi sugarával. Életet visz a néma és csöndes tájba. Megvilágítja a víznek, merre menjen. Mint
amikor hiába tűnődünk, nem találunk megoldást. Aztán jön egy szikra és már
tudjuk hogyan tovább?
És nemcsak megvilágít és életre kelt, a fény el is választ.
Van, amit kiemel, és van, amit sötétben hagy. Nem kell mindent látni,
észrevenni, hadd pihenjen. Nekünk sem kell minden ötletet figyelembe venni,
minden elgondolást igaznak hinni.
