Fénytörések játéka

Fény – törés – játék…

Ha játék, hát játsszunk el a gondolattal. De milyen gondolattal? Talán a fény a gondolat? Olyan gyorsan halad át egy gondolat az idegpályákon, mint a fény? És miért törik meg? Talán ha megakad, talán olyankor jövünk rá, hogy mégsem az a jó gondolat, hanem egy másik?

Nézem a tájat és eszembe jut egy eset, amikor ez volt. Amikor hirtelen akartam valakinek valamit közölni. Elkezdtem a mondatot, aztán megbicsaklott a hangom. Mert közben rájöttem, hogy azt nem szabad mondanom, talán megvilágította azt a kis részemet, ahol éppen átsuhantak volna a szavak valami kis fény? Talán egy fénytörés? Talán így játszik velünk Valaki, Odafentről?

Ahogy a tihanyi belső tó és a Balaton között is játékosan esik le a fénycsóva, világít meg mindent, amit ér, amit nem tud eltakarni előle semmi domb, semmi fa? Így alkotva meg a fény színének ezernyi árnyalatát. Mert az a fény színe. Nem egyszerűen sárga, vagy fehér, hanem fény- szín. Ragyogó, élénk, szemkápráztató. Annyira, hogy nem is tudja akármi megállítani. A felhőkön például átsuhan, az alján törik ki, csak annyit tud elérni a fehér ködréteg, hogy szétszórja ezer kis csóvába, de így még több helyet meg tud világítani.

És ez a fény nemcsak felvilágosít részeket, mint a tóban a víz vagy a fű, hanem el is indít valamit. Elkezd jobban nőni a fű, zöldebb lesz, a széllel karöltve pedig meg is borzolja a tó vizét. Olyan hirtelen csap le az ezernyi sugarával. Életet visz a néma és csöndes tájba.  Megvilágítja a víznek, merre menjen. Mint amikor hiába tűnődünk, nem találunk megoldást. Aztán jön egy szikra és már tudjuk hogyan tovább?

És nemcsak megvilágít és életre kelt, a fény el is választ. Van, amit kiemel, és van, amit sötétben hagy. Nem kell mindent látni, észrevenni, hadd pihenjen. Nekünk sem kell minden ötletet figyelembe venni, minden elgondolást igaznak hinni.

Kitekintés

Amikor kinézünk egy ablakon, bárhol, bármilyen ablakon, mi döntjük el, valójában mit is látunk. A pöfögő autókat, a rohanó embereket, zsivajt, konfliktust, problémákat vagy szépséget, a zajban is felfedezhető csendet, a természet színeit, a zöld növényeket, a kék eget, a fehér felhőket.

Talán a természet is tud nekünk még mit tanítani - jut eszembe - miközben Etyeken ballagok az Újhegyen a földúton, melyet mindkét oldalról körül ölelnek a présházak, mögöttük pedig kígyóznak a végeláthatatlan szőlőtőke sorok. Balra domb, jobbra lejtő, így mindent belátok. Szinte érzem a számban az töményen édes mustot, vagy a már kész frissítő, gyümölcsös utóízű aranysárga fehér-, vagy rózsaszínesen pezsgő rozé bor zamatát.

Egyszer csak jobbról az út kiemelkedik, így elfogynak a kilátást eltakaró házak is, és észreveszek egy ablakot. Na nem egy olyan hagyományos új sima műanyagot, vagy régi, már korhadozó, fehérre festett fa keretűt, nem is az osztott üvegeset, amelyet nézve mindig elgondolkozom, hogy miért csúfítják el a vízszintes és függőleges osztásokkal a kilátást. Nem, itt aztán van kilátás, mégpedig olyan szép, hogy azt sem tudom hirtelen hova kapjam a fejem. Mert ezt a természet alkotta, így fából, levelekből, virágokból áll, nincs egyetlen egyenes vonala sem, helyette minden girbegurba, hol keskenyebbek, hol szélesebbek az ablak szélét képező faágak.

Mit is vegyek észre ezen keresztül. Talán a zöldellő dombokat, a szépen sorjázó szőlőt, vagy a vékony felhőkkel megtűzdelt kék eget? Esetleg a zöld sokféle árnyalatában játszó mezőt, vagy nézzek még lejjebb, hogy észrevegyem téglavörös félkész házat? Ahol talán egy kis család lakik, akiknek ugyan nem volt pénzük befejezni az építkezést, bevakolni a falakat, mégis nagy boldogságban élnek, mert minden reggel felkelés után ezt a csodát látják! Vagy ahol talán egy idősebb pár lakik, akik egész életükben arra készültek, hogy öregkorukra legyen egy kis hétvégi házuk egy boros környéken, ahova kijárnak, talán ki is költöznek majd, de már nem volt idejük befejezni, mert egyikük egyedül maradt?

Ahogy ott állok, egyszer csak rájövök, hogy itt egy ablakot nyitott nekünk a természet. Amin keresztül észrevehetünk valami szépet, valami különlegeset. Balról egy csodálatos, élettel teli fa alkotja keretet, amely párjával együtt a kilátás fölé hajlik, a túl végén pedig egy lecsüngő gally fejezi be a keretezést. Ami aztán virágokban és bokrokban folytatódik jobbra lent, majd alul, így térve vissza a természetes ablak kezdetéhez. Ami nem is egy kezdet, hiszen a körívnek nincs eleje és vége, csak folytonossága. Mint a természetnek is, vagy talán, mint az életeknek is.

De ez egy különleges kilátási lehetőség és nem csak azért, mert nem ember építette. Sőt talán pont azért, ilyet mi nem is tudnánk. Hiszen már maga a keret is irányítja tekintetünket, mit és hogyan nézzünk. Ha közelebb lépünk, akkor a fát, bokrokat, virágokat látjuk, de egyszerre csak egy apróságot. Esetleg arra figyelünk fel, hogy a bokrok épp úgy növekedtek, hogy a házat észrevehessük, pont kihagyták a helyet, hogy láthassuk. Vajon mi volt a természet rejtett szándéka? Hogy ráirányítsák a figyelmünket az otthon, család fontosságára?

Viszont ha távolabb lépünk, akkor észrevesszük, hogy valami vagy valaki milyen gondosan szerkesztette meg a teljes képet. Hogy fentről a felhők, távolabb a dombok, a lelógó ágak, mind lefele irányítják figyelmünket, megint csak a házra, az otthonra, a földre, a hazára! Mintha innen távolabbról vennénk csak észre, hogy milyen kerek a világ, az ég, a föld, a növények, a családok, amelyek mind együtt, egymásért léteznek, ahogy a családban is az emberek.

Gyönyörű példája ez annak, hogy van még mit tanulnunk a természettől. Csak vegyük észre ugyanúgy máshol és máskor is, mint most ennél a kilátásnál azt, hogy távolabbról, más nézőpontból más lehet a világ.

Erre a gondolatra jutok, miközben kissé szomorúan elfordítom fejem a kilátástól és visszaballagok a város felé azzal a szilárd elhatározással, hogy ezt a képet nem hagyom elhalványulni. Igyekszem megfelelő távolságból ránézni a dolgokra, és igyekszem kereknek látni mindent, amelyek sokszor úgy jók, ahogy vannak.

Meseváros

Meseváros

Hát itt vagyok. Véget ért egy szakasz, és most nem tudom mi vár rám. Egy hajóban ülök és egy furcsa, kissé sötét, mégis különlegesen ragyogó hely felé haladunk. Mellettem sok más ember, sorstársak. Ki ezért, ki azért, ki így, ki úgy, de mindenki ide jutott. És senki sem tudja mi fog történni, hova kerül, milyen lesz ott, meddig kell maradnia, és főleg mi lesz a végállomás.

Most már tudom, amikor lejár a számunkra kiszabott idő, el kell indulnunk egy másik világ felé, amelyről még nem sejtjük, hogy ott mi is vár ránk.  Beülünk a számunkra kirendelt csónakba és elindulunk a kijelölt úton.  Az út mindenkinek más, érdemei szerint. Van akinek hosszú, fáradságos, netán fájdalmas, van aki folyton visszafelé tekint, nem akar elszakadni a régi világtól és vannak azon kevesek, akik előre néznek, szinte kíváncsiak, mi van ott, hogy néz ki és egyáltalán mi fog most történni.

És akkor meglátom a várost. Mint a mesékben, ha elhiszem, hogy van mennyország, talán ilyennek képzelném.  Nem túl világos, legalábbis nem mindenhol, mégis valami földöntúli ragyogás borítja be a házakat, utcákat és főleg a kikötőt.

Ahogy közeledünk lassan, méltóságteljesen, szépen belesiklunk a fénybe. A fénybe, amely sok mindent feltár a szemünknek. Megmutatja a városka egy részét. A part menti kis házakat, amelyek csöndes magányukban nem az elhagyatottságot, nem a magányosságot, hanem a nyugalmat, a türelmes várakozást, az átgondolást, a dolgok megértését jelentik sokaknak. Akiknek most erre van szüksége, ezt kell átélniük.  De fényesen ragyog a magas, karcsú templomtorony is, amely magabiztosan tör a fény felé, mintha csúcsával el akarna érni valamit, vagy valakit odafönt. Mögötte az árnyékban épphogy látszik a vaskosabb társa, amely hiába áll magasabban, mégis sötétben van. 

Elmosolyodom magamban, mert erről valahogy eszembe jutnak a nagy hatalommal rendelkezők, akiknek a való világban ugyan megvan mindenük, masszív alapokra épített cégük áll, mint ahogy a bástyák tartják meg az ősi várakat, most mégsem látok egy ilyen embert sem körülöttem. És valahogy érzem, a itt nem is fogok találkozni egyikükkel sem. Ők vajon hova mennek, őket hova viszi a hajó?

Ahogy ezen elmélkedem, oldalunkon egy kis bárka suhan el, benne az evező emberen kívül, csak néhány, megrogyott hátú „szerencsés”. Úgy gondolom – és a csónak mozgásának irányából látom is – Ők nem ide jönnek, nem kötnek ki. Mintha ezeknek az embereknek csak megmutatnák milyen szép helyre is érkezhetnének, de még nem jöhetnek. Még tovább kell hajózniuk az életek tengerén, tovább a városka másik vége felé, tovább sötétebb vizekre.

Aztán ahogy közeledünk a parthoz meglátom a csónakházakat. Többféle méretben, színben, formában állnak szépen egymás mellett, a falak alsó része vízben áll, a kis tetőket megvilágítja a nap. Rájövök, ide kötnek ki azok a kis csónakok, akik olyanokat hoznak, akik már végighaladtak azon az úton, amely végén a megérdemelt pihenés vár rájuk. Mindenki a neki megfelelő méretű házikóba állhat be, aki jól „teljesített”, sok jót tett, az nagyobba, aki kevésbé, az kisebbe. Elkezdem számolni a kis épületeket, rájövök, elég sok van belőlük, sok jó embernek van még bennük hely.

Csak tudnák az emberek, hogy kerülhetnek ide, mit kell ahhoz tenniük, hogyan kell élniük az életüket. Hogy érkezhetnek el ehhez az állomáshoz. Mert ez egy állomás. Két szakasz között. Vagy valami más között? Sokan hisznek valamiben, vallásban, egy személyben, ezotériában. Mindegy miben hisz valaki, amikor ezt a helyet meglátja, talán úgy érzi végleg MEGÉRKEZETT. 

De más tényleg csak egy megállónak látja az útja során. Talán így, talán úgy van. Bár nem tudom hova lehet még eljutni innen, ennél gyönyörűbbet nem is tudok elképzelni. Talán akinek még sok feladata van, az kis várakozás, tűnődés, elmélkedés után beül egy újabb ladikba, csónakba, vagy hajóba és az visszaviszi az életébe? Talán van aki ezt a csöndes boldogságot megismerve itt marad örökre?

Filozofálgatásom közben észreveszek egy hidat a városka mögött. Az is sötétben van. Rájövök, akik ott utaznak, azok még nem lehetnek részesei ennek az egésznek, de egy pillanatra van esélyük meglátni a helyet, bepillantani, hova juthatnának el. Észrevenni mekkora kontraszt van a mostani életük és eközött a kis mennyország között. De aztán máris továbbhaladnak, belépnek egy alagútba, elvesztik a fényt. Talán egy ábránd megmarad nekik, ami segíti őket, hogy az életük hátralévő részében jó irányba haladjanak.

A gondolataimat egy fémes hang szakítja félbe. Észreveszem, hogy megérkeztünk, kikötünk, a hang a vízbe lezuhanó horgonyé. Az emberek szedelőzködnek, mindenki viszi a kis hátizsákját, flakonját, amit a hajóútra hozott. Én is felállok, és az idegenvezetőt követve kilépek Hallstatt partjára, hogy megnézzük a középkori városka nevezetességeit.

Hirtelen elkomorodok, amikor rájövök, hogy gondolataimban milyen különleges helyen jártam, a valóságban viszont „csak” egy szép tóparti városkában. Aztán rájövök, hogy minek látom, azt ahol vagyok, mit veszek észre magam körül, az csak rajtam múlik. A különleges atmoszférát, vagy az átlagos turista helyet.