Meseváros

Meseváros

Hát itt vagyok. Véget ért egy szakasz, és most nem tudom mi vár rám. Egy hajóban ülök és egy furcsa, kissé sötét, mégis különlegesen ragyogó hely felé haladunk. Mellettem sok más ember, sorstársak. Ki ezért, ki azért, ki így, ki úgy, de mindenki ide jutott. És senki sem tudja mi fog történni, hova kerül, milyen lesz ott, meddig kell maradnia, és főleg mi lesz a végállomás.

Most már tudom, amikor lejár a számunkra kiszabott idő, el kell indulnunk egy másik világ felé, amelyről még nem sejtjük, hogy ott mi is vár ránk.  Beülünk a számunkra kirendelt csónakba és elindulunk a kijelölt úton.  Az út mindenkinek más, érdemei szerint. Van akinek hosszú, fáradságos, netán fájdalmas, van aki folyton visszafelé tekint, nem akar elszakadni a régi világtól és vannak azon kevesek, akik előre néznek, szinte kíváncsiak, mi van ott, hogy néz ki és egyáltalán mi fog most történni.

És akkor meglátom a várost. Mint a mesékben, ha elhiszem, hogy van mennyország, talán ilyennek képzelném.  Nem túl világos, legalábbis nem mindenhol, mégis valami földöntúli ragyogás borítja be a házakat, utcákat és főleg a kikötőt.

Ahogy közeledünk lassan, méltóságteljesen, szépen belesiklunk a fénybe. A fénybe, amely sok mindent feltár a szemünknek. Megmutatja a városka egy részét. A part menti kis házakat, amelyek csöndes magányukban nem az elhagyatottságot, nem a magányosságot, hanem a nyugalmat, a türelmes várakozást, az átgondolást, a dolgok megértését jelentik sokaknak. Akiknek most erre van szüksége, ezt kell átélniük.  De fényesen ragyog a magas, karcsú templomtorony is, amely magabiztosan tör a fény felé, mintha csúcsával el akarna érni valamit, vagy valakit odafönt. Mögötte az árnyékban épphogy látszik a vaskosabb társa, amely hiába áll magasabban, mégis sötétben van. 

Elmosolyodom magamban, mert erről valahogy eszembe jutnak a nagy hatalommal rendelkezők, akiknek a való világban ugyan megvan mindenük, masszív alapokra épített cégük áll, mint ahogy a bástyák tartják meg az ősi várakat, most mégsem látok egy ilyen embert sem körülöttem. És valahogy érzem, a itt nem is fogok találkozni egyikükkel sem. Ők vajon hova mennek, őket hova viszi a hajó?

Ahogy ezen elmélkedem, oldalunkon egy kis bárka suhan el, benne az evező emberen kívül, csak néhány, megrogyott hátú „szerencsés”. Úgy gondolom – és a csónak mozgásának irányából látom is – Ők nem ide jönnek, nem kötnek ki. Mintha ezeknek az embereknek csak megmutatnák milyen szép helyre is érkezhetnének, de még nem jöhetnek. Még tovább kell hajózniuk az életek tengerén, tovább a városka másik vége felé, tovább sötétebb vizekre.

Aztán ahogy közeledünk a parthoz meglátom a csónakházakat. Többféle méretben, színben, formában állnak szépen egymás mellett, a falak alsó része vízben áll, a kis tetőket megvilágítja a nap. Rájövök, ide kötnek ki azok a kis csónakok, akik olyanokat hoznak, akik már végighaladtak azon az úton, amely végén a megérdemelt pihenés vár rájuk. Mindenki a neki megfelelő méretű házikóba állhat be, aki jól „teljesített”, sok jót tett, az nagyobba, aki kevésbé, az kisebbe. Elkezdem számolni a kis épületeket, rájövök, elég sok van belőlük, sok jó embernek van még bennük hely.

Csak tudnák az emberek, hogy kerülhetnek ide, mit kell ahhoz tenniük, hogyan kell élniük az életüket. Hogy érkezhetnek el ehhez az állomáshoz. Mert ez egy állomás. Két szakasz között. Vagy valami más között? Sokan hisznek valamiben, vallásban, egy személyben, ezotériában. Mindegy miben hisz valaki, amikor ezt a helyet meglátja, talán úgy érzi végleg MEGÉRKEZETT. 

De más tényleg csak egy megállónak látja az útja során. Talán így, talán úgy van. Bár nem tudom hova lehet még eljutni innen, ennél gyönyörűbbet nem is tudok elképzelni. Talán akinek még sok feladata van, az kis várakozás, tűnődés, elmélkedés után beül egy újabb ladikba, csónakba, vagy hajóba és az visszaviszi az életébe? Talán van aki ezt a csöndes boldogságot megismerve itt marad örökre?

Filozofálgatásom közben észreveszek egy hidat a városka mögött. Az is sötétben van. Rájövök, akik ott utaznak, azok még nem lehetnek részesei ennek az egésznek, de egy pillanatra van esélyük meglátni a helyet, bepillantani, hova juthatnának el. Észrevenni mekkora kontraszt van a mostani életük és eközött a kis mennyország között. De aztán máris továbbhaladnak, belépnek egy alagútba, elvesztik a fényt. Talán egy ábránd megmarad nekik, ami segíti őket, hogy az életük hátralévő részében jó irányba haladjanak.

A gondolataimat egy fémes hang szakítja félbe. Észreveszem, hogy megérkeztünk, kikötünk, a hang a vízbe lezuhanó horgonyé. Az emberek szedelőzködnek, mindenki viszi a kis hátizsákját, flakonját, amit a hajóútra hozott. Én is felállok, és az idegenvezetőt követve kilépek Hallstatt partjára, hogy megnézzük a középkori városka nevezetességeit.

Hirtelen elkomorodok, amikor rájövök, hogy gondolataimban milyen különleges helyen jártam, a valóságban viszont „csak” egy szép tóparti városkában. Aztán rájövök, hogy minek látom, azt ahol vagyok, mit veszek észre magam körül, az csak rajtam múlik. A különleges atmoszférát, vagy az átlagos turista helyet.