Kitekintés

Amikor kinézünk egy ablakon, bárhol, bármilyen ablakon, mi döntjük el, valójában mit is látunk. A pöfögő autókat, a rohanó embereket, zsivajt, konfliktust, problémákat vagy szépséget, a zajban is felfedezhető csendet, a természet színeit, a zöld növényeket, a kék eget, a fehér felhőket.

Talán a természet is tud nekünk még mit tanítani - jut eszembe - miközben Etyeken ballagok az Újhegyen a földúton, melyet mindkét oldalról körül ölelnek a présházak, mögöttük pedig kígyóznak a végeláthatatlan szőlőtőke sorok. Balra domb, jobbra lejtő, így mindent belátok. Szinte érzem a számban az töményen édes mustot, vagy a már kész frissítő, gyümölcsös utóízű aranysárga fehér-, vagy rózsaszínesen pezsgő rozé bor zamatát.

Egyszer csak jobbról az út kiemelkedik, így elfogynak a kilátást eltakaró házak is, és észreveszek egy ablakot. Na nem egy olyan hagyományos új sima műanyagot, vagy régi, már korhadozó, fehérre festett fa keretűt, nem is az osztott üvegeset, amelyet nézve mindig elgondolkozom, hogy miért csúfítják el a vízszintes és függőleges osztásokkal a kilátást. Nem, itt aztán van kilátás, mégpedig olyan szép, hogy azt sem tudom hirtelen hova kapjam a fejem. Mert ezt a természet alkotta, így fából, levelekből, virágokból áll, nincs egyetlen egyenes vonala sem, helyette minden girbegurba, hol keskenyebbek, hol szélesebbek az ablak szélét képező faágak.

Mit is vegyek észre ezen keresztül. Talán a zöldellő dombokat, a szépen sorjázó szőlőt, vagy a vékony felhőkkel megtűzdelt kék eget? Esetleg a zöld sokféle árnyalatában játszó mezőt, vagy nézzek még lejjebb, hogy észrevegyem téglavörös félkész házat? Ahol talán egy kis család lakik, akiknek ugyan nem volt pénzük befejezni az építkezést, bevakolni a falakat, mégis nagy boldogságban élnek, mert minden reggel felkelés után ezt a csodát látják! Vagy ahol talán egy idősebb pár lakik, akik egész életükben arra készültek, hogy öregkorukra legyen egy kis hétvégi házuk egy boros környéken, ahova kijárnak, talán ki is költöznek majd, de már nem volt idejük befejezni, mert egyikük egyedül maradt?

Ahogy ott állok, egyszer csak rájövök, hogy itt egy ablakot nyitott nekünk a természet. Amin keresztül észrevehetünk valami szépet, valami különlegeset. Balról egy csodálatos, élettel teli fa alkotja keretet, amely párjával együtt a kilátás fölé hajlik, a túl végén pedig egy lecsüngő gally fejezi be a keretezést. Ami aztán virágokban és bokrokban folytatódik jobbra lent, majd alul, így térve vissza a természetes ablak kezdetéhez. Ami nem is egy kezdet, hiszen a körívnek nincs eleje és vége, csak folytonossága. Mint a természetnek is, vagy talán, mint az életeknek is.

De ez egy különleges kilátási lehetőség és nem csak azért, mert nem ember építette. Sőt talán pont azért, ilyet mi nem is tudnánk. Hiszen már maga a keret is irányítja tekintetünket, mit és hogyan nézzünk. Ha közelebb lépünk, akkor a fát, bokrokat, virágokat látjuk, de egyszerre csak egy apróságot. Esetleg arra figyelünk fel, hogy a bokrok épp úgy növekedtek, hogy a házat észrevehessük, pont kihagyták a helyet, hogy láthassuk. Vajon mi volt a természet rejtett szándéka? Hogy ráirányítsák a figyelmünket az otthon, család fontosságára?

Viszont ha távolabb lépünk, akkor észrevesszük, hogy valami vagy valaki milyen gondosan szerkesztette meg a teljes képet. Hogy fentről a felhők, távolabb a dombok, a lelógó ágak, mind lefele irányítják figyelmünket, megint csak a házra, az otthonra, a földre, a hazára! Mintha innen távolabbról vennénk csak észre, hogy milyen kerek a világ, az ég, a föld, a növények, a családok, amelyek mind együtt, egymásért léteznek, ahogy a családban is az emberek.

Gyönyörű példája ez annak, hogy van még mit tanulnunk a természettől. Csak vegyük észre ugyanúgy máshol és máskor is, mint most ennél a kilátásnál azt, hogy távolabbról, más nézőpontból más lehet a világ.

Erre a gondolatra jutok, miközben kissé szomorúan elfordítom fejem a kilátástól és visszaballagok a város felé azzal a szilárd elhatározással, hogy ezt a képet nem hagyom elhalványulni. Igyekszem megfelelő távolságból ránézni a dolgokra, és igyekszem kereknek látni mindent, amelyek sokszor úgy jók, ahogy vannak.